Szerencsére hamar felépültem, és a következő héten már mehettem suliba. Azt is sikerült megtudnom, hogy Itachi a híres Uchiha család legfiatalabb tagja. Ez egy nagyon nagy, és befolyásos család az országunkban, szóval nem lenne jó magunkra haragítani őket. Bár szerintem a múltkori viharos jelenetért vissza fogjuk kapni a magunkét. De pont ezen a héten lesz a gólyabál, szóval a sok próba és szervezés miatt a fél órarendünk nem lesz megtartva. Ennek az osztályban – többek között én is – nagyon örültünk, meg a biosz tz is csúszni fog. 
Most pont föcin ülünk. Ez is aközé a néhány tantárgy közé tartozik, amit szeretek. Ez a Kurenai – sensei itt se kímél minket. Amikor megtudtam, hogy a földrajzot is ő tartja nekünk… Az ő óráján legalább nem mer senki se puskázni, se beszélgetni. De ha egyszer a földrajz mellé tesitanárnak kell lennie valakinek…
Most épp a Benelux államokról volt szó. Ami a könyvben van, azt alapból tudom, de azért odafigyelek. Nem tudom hogy a fenébe, de meg tudja különböztetni az érdeklődő nézést a tettetettétől. 
- Belgium fővárosa, Brüsszel, egyben az Európai Unió fővárosa is…
- Hé, Sakura – chan! Nem lenne kedved eljönni velem a bálba? – suttogta hátrafordulva Naruto.
- Uzumaki! Ki a táblához! – kiáltotta Sensei. Öregem, ezt jól megcsináltad magadnak. Már megszoktam a tanárok szokásait, és kinél engedhetjük el magunkat órán. Például törin Jiraiya – sensei – jel, aki csak magyaráz, és ránk se bagózik, hogy mit csinálunk. Végül is magunknak tanulunk, nem a tanárnak, és az ő fizetése nem lesz se több, se kevesebb akár tudjuk az anyagot, akár nem. De visszatérve szegény, butuska, szöszi osztálytársamhoz…
- Én? – teszi fel a kérdést. Itt már lefejelem a padot. Hány Uzumaki családnevű van ebben az osztályban??? A következő pillanatban a kréta koppant a fején, és mindkét kezét fájó fejére szorította. Majd lassan kiment a tanári asztalhoz. Tényleg nagyon lassan ment, vagy két perc volt, mire kiért. Sensei meg nem szólt semmit, csak fekvőtámaszállásra utasította szegényt.
- Majd szünetben elmondod a kisasszonynak amit akarsz, az én óráimon nincs duma. – jelentette ki. - Amikor számolok, felemelkedhetsz. Egyre lemész a talajig, kettőre vissza. Ti pedig oldjátok meg a munkafüzet 34 -35 oldalán található feladatokat.
- Sensei, meddig kell majd ezt csinálnom? – kérdezte ártatlanul Naruto.
- Óra végéig, de ha nem hagyod abba a nyafogást, még szünetben is bent maradsz.
Hoppá, ezt megszívta. Szerencsére nem volt időm neki válaszolni, így én nem kaptam büntetést – pedig kaptam volna én is.
Szóval feladatokat oldunk, és Kurenai – sensei félpercenként mondta, hogy „egy” vagy „kettő”. Végre meghallottuk a csengő szabadságot jelentő hangját. Végül Narutot is kiengedte, aztán húzott is ki a teremből szegény fiú. A folyosón megvártam, pedig készültem volna a következő óránkra – ami majd két óra múlva lesz, amik elmaradtak.
- Szóval eljössz velem a bálba?
- Bocsi…én kedvellek, meg minden…csak nincs kedvem elmenni. – látom szegény mennyire elszontyolodott. Néha annyira kis együgyű, hogy már megsajnálja őt az ember. – De hívd el Hinatát. Biztos örülne neki. – javaslom. Még régebben mondta nekem Hinata mennyire odavan Narutoért. Na, hátha lesz valami köztük, így mindenkinek jó lesz.
- Öhmm… jó. Amúgy ő is aranyos lány. Köszi. Szia! – rohan el a tanterem irányába.
Igaziból Kakashival szerettem volna elmenni, de ugye a titkunk… Bár ha a bálban kér fel, azzal nem sok baj lenne, lányok mesélték, hogy tavaly több férfi tanár is felkért diákokat. Annál nagyobb illetlenség nem nagyon van, mint visszautasítani valakit, ha felkér táncolni. Elindulok a büfé irányába, mert éhes vagyok, hátha maradt még szendvics.

Itt most a történet kimenetelének szempontjából unalmas és lényegtelen rész következne a többi óráról.
** *
- Ino! Nincs kedved ma átjönni hozzánk? – kérdezem meg gyorsan az ebédlő előtt. Nemsoká mennem kell, ő meg ebédel a menzán, szóval most muszáj elhívnom. Az egyezség bátyámmal… meg anyuék is kérdezgetik, hogy miért nem jönnek el a barátaim.
- De átmehetek. Csak nem tudom merre laksz. Gyorsan megkajálok, megvársz ugye? – néz rám boci szemekkel. Milyen jó szívem van! – Persze, megvárlak. 
Tényleg gyorsan megebédelt, szóval még elértük a buszt. Szinte egész úton kérdezősködött arról, hogy hol lakunk, mekkora a ház, meg ilyenek. Mivel eddig egy szóval se említettem otthonomat, borzasztó kíváncsi lehet. De végül megérkeztünk, Dr. Szöszi megcsodálta a kertet, az ablakokat, falakat, szóval mindent.
- Helló! Hazajöttem! Vendég is van, bújj elő köszönni. – kiáltottam el magam, mikor beértünk, és leraktuk cipőinket.
- Valami hipi - szupi idomított kutyához beszélsz? – kérdezte értetlenkedve.
- Nem, dehogy. A bátyámnak szóltam. – válaszoltam nevetve. Az említett kibújt a konyhából. Szemmel láthatólag zavarba jött, ahogy meglátta Inot.
- Ő a bátyád? – kérdezte Ino ismét.
- Igen. Haruno Sai vagyok. És te Yamanaka Ino igaz? – felel helyettem is. Rögtön a lényegre tért. Elég fura, de a kezét kézfogásra nyújtotta, amit Ino szintén zavarban elfogadott.
- Szia. Örülök, hogy megismertelek. Sakura mesélt rólam én meg nem hallottam rólad semmit? – nézett rám kérdően.
- Mi most bemegyünk oké? – megfogtam Ino kezét és behúztam a szobámba. Miután becsuktam az ajtót, rögtön rákérdeztem.
- Ezt most miért csináltad? – erre csak vállat vont, aztán már témát is váltott.
- Cuki a bátyád. És jófejnek tűnik.
- Szerintem te is tetszel neki. Nem láttad hogy nézett rád?
- Tényleg? – nézett rám szégyenlősen.
- Persze. Ha akarod elintézhetem, hogy beszéljetek, vagy ilyesmi… - ajánlom fel. Kicsi pírral a pofiján bólintott. Olyan cuki volt ő is!
- Kimegyünk a konyhába inni valamit? – kérdeztem. Amíg készítek valamit, addig talán beszélgethetnek. 
- Rendben.
Szóval kimentünk inni. Bingó! A konyhában viszont kint volt Sai is, épp szendvicset evett. Ekkora szerencsét! Ritka az, amikor kifejezetten örülök jelenlétének. Öntöttünk rostos narancslevet magunknak, de Ino még kint maradt a konyhában. Sai megszólította, hogy valamilyen márkás felső van rajta. Ino meg kint maradt beszélgetni. Gondolom márkákról fognak beszélgetni. Visszavonultam szobámba, és bepakoltam másnapra, amit meg még meg kell tanulnom, előhagytam. Negyed óra múlva bejön Ino boldog kis pofival.
- Na mi volt? Mesélj! – ülök fel ágyamon.
- Nagyon cuki. - mondta egyszerűen öklöcskéit szája elé tartva. Apám, Sai hogy lehet cuki? De mindegy, gondoljon amit akar. Még beszélgettünk egy keveset erről – arról, aztán elment. Nem sokkal távozása után Sai odajött hozzám. Tudtam, hogy a végén ismét hozzám fordul majd.
- Köszi, hogy segítesz.
- Szívesen. – mióta szokott bármit is ŐSZINTÉN megköszönni?
Mindegy. Mostmár el kell gondolkodnom, hogy mit vegyek fel a bálba.